2011. július 25., hétfő

Ruff Tibor: Titkos beszélgetés Istennel 1.

Pünkösd a kereszténységben a Szentlélek eljövetelének ünnepe. Ezen a zsidó ünnepen (a sávuót, azaz a hetek ünnepén) szállt le elõször Jézus tanítványaira Isten Szelleme Jeruzsálemben, hogy erejével képessé tegye és felhatalmazza õket a keresztény világébredés elindítására: arra, hogy természetfeletti erõvel, jelekkel és csodákkal kísérve tudjanak tanúságot tenni Jézus Krisztus feltámadásáról és mennybemenetelérõl. A dolog bevált: a kereszténység elterjedt az egész világon. A Szellem érkezésének jele egy mindenkit meglepõ „gyermekes bolondság” volt: a nyelveken szólás.

A Szentlélek megérintheti bármelyik embert bármikor: az édes érzésre, amelyet ahhoz hasonlíthatnánk, mint amikor a szomjhalál szélén álló sivatagi vándor váratlanul forrásra bukkan, amelybõl végre ihat, sok év múlva is emlékezni fog. A Szent Szellemben való alámerítkezést ezzel szemben ahhoz hasonlíthatnánk, mintha a forrást, a csapot örökre beszerelné valaki a bensõnkbe, hogy bármikor ihassunk belõle. Ez a forrás, ez a csap maga a Szent Szellem személye.

Jézus tanítványainak alámerítkezése a Szent Szellemben különleges és egyetlen, megismételhetetlen esemény volt az õ életükben is. Bár késõbb is sokszor újra „megteltek Szent Szellemmel”, ezek a „betöltekezések” különböztek az elsõ pünkösdtõl. A késõbbiekben abból a belsõ forrásból merítettek újra meg újra, amely ezen a nevezetes napon jött létre bennük, amikor a Szent Szellem személye és ereje elõször szállt le rájuk a mennybõl, körülvette, elárasztotta õket, betöltötte személyiségüket, hogy így örökre bennük maradjon.

Ez az esemény tehát, a „Szentlélek-keresztség” teljesen egyedülálló és egyetlen esemény minden keresztény életében. Tévesek azok a teológiai koncepciók, amelyek ezt valamelyik más hitbeli lépéssel mossák egybe a kereszténnyé válás folyamatát illetõen. Egyesek szerint a Szentlélek-keresztség megtörténik már a megtéréskor, hiszen a megtérõ is befogadja Jézust, a Krisztus Szellemét. Mások véleménye szerint a vízkeresztségkor történik ez meg automatikusan.

Azonban Jézus tanítványai esetében jól látható a Szentírásban, hogy bár teljes szívükbõl meg voltak már térve, és túl voltak már a vízkeresztségen is, mégis egy különálló, egyedi, összetéveszthetetlen esemény volt életükben a Szent Szellemben való alámerítkezés, a Szent Szellem vétele. Találóan nevezik tehát ezt egyes bibliatanítók második élménynek, hangsúlyozva ezzel, hogy semmiképpen nem tévesztendõ össze sem a megtéréssel, sem a vízkeresztséggel. Akik ezeket az élményeket egybemossák a Szentlélek-keresztséggel, mintha ez megtérésükkor, vízkeresztségükkor megtörtént volna velük, valójában egyáltalán nem részesültek még a Szent Szellem teljességébõl. Hasonlóképp nem tekinthetõ Szentlélek-keresztségnek az sem, amikor valakit erõteljesen megérint Isten Szellemének ereje, még ha ez nagy természetfölötti élményt okoz is. De a bérmálkozás vagy konfirmáció sem részesít Szentlélek-keresztségben, hiszen azt meg egyrészt nem elõzte meg bibliai megtérés és újjászületés, másrészt a Szent Szellem vétele nem egy rituális cselekmény, hanem valóság.

A Szent Szellemben való alámerítkezés eseményének tartalma az, hogy a Jézus Krisztusban már hívõ ember, aki a Messiást befogadta a szívébe, és valóságosan elkötelezte magát követésére, Isten harmadik – Jézustól és az Atyától különbözõ – személyét, a Szent Szellemet örökre meghívja és befogadja a szívébe, lelkébe, sõt testébe, azaz egész személyiségébe. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, elõször is át kell adnia magát feltétel nélkül és örökre Istennek és Jézus Krisztusnak, a Megváltó engesztelõ halálába és feltámadásába vetett élõ hit által az Isten Igéjének és a Szentléleknek való engedelmességre: ez a megtérés. Ha ez a feltétel már teljesült, akkor kérnie kell Istentõl Jézus Krisztus nevében, hogy töltse be Szent Szellemmel. Jézus többszörösen megerõsített ígérete szerint bizonyos lehet abban, hogy kérését Isten teljesíti (lásd például Lk 11:9–13). Keresztelõ János állítása szerint Jézus „az, aki Szent Szellemben és tûzben merít majd alá titeket” (Mt 3:11). Isten adja tehát a Szent Szellemet, és Jézus meríti bele a hívõt.

Ezután a hívõnek hittel be kell fogadnia Isten Szellemét, aki imájára válaszolva máris körülvette õt (Jézus máris elkezdte a bemerítését), és alig várja, hogy örökre beköltözhessen a személyiségébe, szívébe, testébe. A Szent Szellem ilyenkor láthatatlan folyóként folyja körül, és kezdi elborítani azt, aki hittel hívta Õt. A hívõnek innia kell, mi több, tele kell magát innia ebbõl a folyóból: szívének minden szomjúságát, amelyet Isten és a boldogság iránt hordozott magában egész életében, most végre teljesen kielégítheti. Ekkor beteljesedik, hogy „boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert õk megelégíttetnek” (Mt 5:6). Azok járnak jól, akik nagyon szomjasak voltak Istenre – de azok is megelégednek, akik kevésbé: a beteljesedés mértékét a szomjúság mértéke határozza meg. Mindez járhat erõteljes természetfölötti és érzelmi élménnyel; ez jó, de nem szükségszerû. A hit a döntõ. A Szentlélekben alámerítkezõnek Isten Igéje alapján el kell hinnie, hogy Isten Szelleme örökre beköltözött a szellemébe, testébe.

Forrás: Új Exodus Magazin, 2001.